Magyarország éghajlata alapvetően kontinentális, de a kontinentális klíma szélsőségeit a kárpátok vonulata megszelidíti. Így a telek mérsékelten hidegek, a nyarak melegek, de nem perzselően forrók (bár az utóbbi években a forróságból is kijutott.), a vénasszonyok nyara gyakori ajándék, a csapadék éves mennyisége pedig a szőlő számára optimális szint körül van (5-600 mm évente). Így összességében az ország teljes területe alkalmas a szőlőtermesztésre. Minthogy Magyarország a szőlőtermesztés északi határán helyezkedik el, a tenyészidőszak általában hosszú, s ez aromákban és ízekben gazdag borokat eredményez. Az egyes borvidékek stílusát már az adott hely talajviszonyai és mikroklímája szabja meg.
A szőlőültetvények összterülete nem éri el a 100 ezer hektárt, s a szőlőterület nagysága csökkenő tendenciát mutat. Ha a számok nem is mondanak sokat, ez nagyságrendjében Németország, Ausztrália vagy a bordeaux-i borvidék szőlőterületeivel vethető össze. Míg északibb borvidékeinken a fehérbor, addig a délnyugati, dél-dunántúli borvidékeken sok helyütt a vörösbor gyakoribb. A 22 hivatalos borvidék helyett . Minthogy ezek egyik-másika sem mennyiségi, sem minőségi szempontból nem jelentős, és több borvidék között is sok a hasonlóság , érdemesebb nagyobb borrégiókat elkülöníteni, annál is inkább, mivel a határok megrajzolásánál a megyei és egyéb partikuláris érdekek többet nyomtak a latba, mint a racionalitás. A hat nagy borrégió a következő: Tokaj mint önálló egész, Magyarország leghíresebb borával, a Tokaji aszúval; a Mátra és a Bükk déli, védett lejtőin húzódó borrégió; Észak-Dunántúl a Dunántúl északi részén; Dél-Dunántúl a Dunántúl déli részén; a Balaton, mely e kettőt elválasztja; s végezetül az Alföld, ahol a leginkább késik az újjászületés, noha a szőlő termőterülete itt a legnagyobb.